Az Európai Parlamenti választások: Szakmai Est Bíró-Nagy Andrással 2019.04.16.
A közelgő EP választás tétje és Magyarország helyzete
Tematikus szakmai köröket szervez a KDSZ a tavaszi félévben az Európai Unió jelenlegi helyzetéről. A tagságnak szóló alkalmak negyedik és egyben utolsó vendége Bíró-Nagy András politológus, az MTA TK Politikatudományi Intézet kutatója, valamint a Policy Solutions igazgatója volt.
Bíró-Nagy András az előadását három nagyobb témacsokor köré szervezte. Először beszélt arról miben tér el az EP választás a nemzeti választásoktól, majd kitért a magyar EP választás lehetőségeire és utózöngéire, és végül azt mutatta be, hogy az új mandátumbecslések alapján milyen változás várható az EP pártcsaládjaiban.
A politológus fontosnak tartotta hangsúlyozni, hogy ne ugyanúgy tekintsünk az EP választásokra, mint egy nemzeti választásra. Az EP választás egy ún. másodrendű nemzeti választás. Azért másodrendű, mivel nem a nemzeti fő hatalomért küzdenek a pártok és ezért egyes politikusok és választók szerint nincs is igazi tétje a voksolásnak. Ennek ellenére nem szabad lebecsülni a választások utáni hangulatot, illetve a média megjelenést, amelyet az eredmény generál. Például 2009-ben a Jobbik bejutott az EP-be, és innen tudtak építkezni, hogy még nagyobb arányú szavazathányaddal - egy évvel később - bekerüljenek a magyar parlamentbe. Az LMP is a 2009-es EP választásokon indult először, és bár akkor nem jutott be, de ebből tudott politikai tőkét kovácsolni, és 2010-ben az LMP is beülhetett a magyar parlamentbe. Ma, ezekhez a példákhoz hasonlóan, az eredmény kihatással lehet a közelgő önkormányzati választásokat meghatározó előhangulatra is annak függvényében, hogy melyik párt mennyit szerez a mandátumokból, kinek mennyire lesz sikeres ez a választás.
Az EP és a nemzeti választások között 3 fő különbséget ismertetett Bíró-Nagy András. Először is, hogy az EP választásokon alacsonyabb a részvétel a nemzeti választásokhoz képest (a V4 országokban notóriusan kevesen mennek el szavazni, átlagosan 21%, míg az EU-s átlag 43%). Másodszor, a kis pártok jobban szerepelnek itt, mint a nemzeti választásokon, erre tökéletes példa a már említett LMP és Jobbik esete 2009-ben. Ez azért valósulhat meg, mert nincs taktikai átszavazás, az alacsony részvételi arány miatt a fix szavazóbázissal rendelkező pártok jobban szerepelhetnek, valamint az EP választási rendszer arányos, míg például a magyar többségi elvű, tehát a nyertesnek kedvez. Azt is a tagországok döntik el, hogy akarnak-e bejutási limitet (Magyarországon ez 5%) Harmadszor, a kormánypártok rosszabb eredményt érnek el, mint a nemzeti választáson. Ez az ismérv hazánkban nem valósul meg, de Nyugat-Európában gyakori, így belekerült a szakirodalmi definícióba. Magyarországnak 21 mandátuma van az EP-ben, ebből 12-t nyert meg a Fidesz 2014-ben. Ha idén 14-et érnének el (azaz itt is meglenne a kétharmad) az nagy siker lenne, míg, ha csak 11 alatti mandátumot szereznének (azaz a mandátumok fele ellenzék kezébe kerülne) valószínűleg kudarcként élné meg a Fidesz, és az ellenzéki erők tudnának belőle politikai tőkét kovácsolni.
Az előadás a magyar helyzettel folytatódott. Szó volt arról, ki mikor kommunikálhatna sikert a szavazópolgárok felé. Ellenzéki oldalon az LMP és a Momentum esetében a bejutást pozitívumként élnék meg, míg a Jobbik és MSZP-P estében a mandátumaik növelése lenne az igazán pozitívum, de még azok megtartása esetén sem kéne kudarcról beszélni. A Fideszről már korábban volt szó, hogy számukra az újabb 2/3 jelentene sikert, a 12-13 mandátum elfogadható, és a 11 alatti már kudarc lenne.
Az utolsó nagy lélegzetvételű téma az akkor legutóbbi mandátumbecslésre épült és prognosztizált EP erőviszonyok átrendeződésének elemzése volt. Ezen témakört is magyar vonatkozással kezdte a politológus, mivel az Orbán Viktor számára kedvező forgatókönyvet ismertette. A magyar miniszterelnök számára a parlament jobb oldalán, és annak is inkább a jobb szélén ülő pártok megerősödése lenne jó, mivel az utóbbi időben mutatott politizálása inkább ezen pártok felé húz. (mint pl. az Északi-Liga Olaszországból vagy Kaczyński Jog és Igazságosság pártja) A realitás viszont az, hogy szignifikáns erősödés tőlük nem várható (nem racionális, hogy többségben lesznek). Orbán valószínűleg szeretne egy EU-s pártcsalád vezére lenni, de akikkel össze tudna fogni, egy ilyen pártcsalád megalakításhoz mind több mandátumot visznek be az EP-be. (Salvini, Le Pen és Kaczyński számára is több mandátumot jósolnak, mint a Fidesznek becsült 13) Ez azért van, így mivel Magyarország egy 10 milliós ország, míg az olaszok, franciák és németek nagyobb népességszámú nemzet, és az EP-ben lakosság arányában osztanak mandátumokat az országoknak, tehát egy nagyobb lélekszámú országban egy csekélyebb eredménnyel is több mandátum szerezhető, mint egy kis lélekszámú országban egy nagy arányú győzelemmel.
A jelenlegi becslések azt vetítik előre, hogy az EU párti pártcsaládok lesznek többségben a választások után, még egy potenciális 2/3-os EU párti többség sem elképzelhetetlen. Ami viszont megfigyelhető, hogy a korábban többnyire koalícióban döntéseket hozó S&D (Szocialisták) valamint az EPP (Néppárt) is meg fog gyengülni, elveszíthetik közös abszolút többségüket. Ez azt jelenti, hogy a már amúgy is kompromisszumos politikát megkövetelő EP-ben, ahhoz, hogy döntés szülessen, e két pártcsalád egyetértése nem lesz elég. Sokan azt mondják, hogy az ALDE (liberálisok) lehet a 3. pártcsalád, amivel meglehet az 50% plusz egy szavazat, de ezt gátolhatja, hogy a baloldal és az ALDE nem ért egyet a gazdaságpolitikai elképzelésekben. Másik opció a zöldek bevonása (Greens/EFA), kérdéses, hogy ők mennyire lesznek együttműködőek.
Az előadás során szóba került még az ún. Macron tényező. Macron esetében megfigyelhető, hogy mivel nem akarja magát liberálisnak vallani, így nem is lép be az ALDE-ba, de ha végül oda lépne akkor az nagyon megerősödne. A francia elnök ugyanazt próbálja összehozni az EP-ben, mint ami sikert hozott neki hazájában: felrobbantani a klasszikus jobb és baloldalt, majd mindegyik oldalról a maga táborába csábítani képviselőket. Ehhez most kiváló táptalaj, hogy az utóbbi időben a tradicionális politikai rendszerek összeomlottak jelentős országokban (Olaszország, Spanyolország, a briteknél káosz uralkodik a brexit miatt, Németországban pedig a pártok erőviszonyainak átrendeződése zajlik), így azok megosztottak, és a tradicionális pártok egységében és népszerűségében visszaesés tapasztalható. A kérdés az, hogy Macron fel tudja-e robbantani az EPP-t és az S&D-t, hogy a vele szimpatizáló pártokat magához „édesgesse”.
Az EP választásnak tehát, habár másodrendű választásnak hívjuk, komoly belpolitikai jelentősége is lehet, emellett egyértelmű hatása lesz az Európai Unión belüli erőviszonyok megváltozására.
Bíró-Nagy András az előadását három nagyobb témacsokor köré szervezte. Először beszélt arról miben tér el az EP választás a nemzeti választásoktól, majd kitért a magyar EP választás lehetőségeire és utózöngéire, és végül azt mutatta be, hogy az új mandátumbecslések alapján milyen változás várható az EP pártcsaládjaiban.
A politológus fontosnak tartotta hangsúlyozni, hogy ne ugyanúgy tekintsünk az EP választásokra, mint egy nemzeti választásra. Az EP választás egy ún. másodrendű nemzeti választás. Azért másodrendű, mivel nem a nemzeti fő hatalomért küzdenek a pártok és ezért egyes politikusok és választók szerint nincs is igazi tétje a voksolásnak. Ennek ellenére nem szabad lebecsülni a választások utáni hangulatot, illetve a média megjelenést, amelyet az eredmény generál. Például 2009-ben a Jobbik bejutott az EP-be, és innen tudtak építkezni, hogy még nagyobb arányú szavazathányaddal - egy évvel később - bekerüljenek a magyar parlamentbe. Az LMP is a 2009-es EP választásokon indult először, és bár akkor nem jutott be, de ebből tudott politikai tőkét kovácsolni, és 2010-ben az LMP is beülhetett a magyar parlamentbe. Ma, ezekhez a példákhoz hasonlóan, az eredmény kihatással lehet a közelgő önkormányzati választásokat meghatározó előhangulatra is annak függvényében, hogy melyik párt mennyit szerez a mandátumokból, kinek mennyire lesz sikeres ez a választás.
Az EP és a nemzeti választások között 3 fő különbséget ismertetett Bíró-Nagy András. Először is, hogy az EP választásokon alacsonyabb a részvétel a nemzeti választásokhoz képest (a V4 országokban notóriusan kevesen mennek el szavazni, átlagosan 21%, míg az EU-s átlag 43%). Másodszor, a kis pártok jobban szerepelnek itt, mint a nemzeti választásokon, erre tökéletes példa a már említett LMP és Jobbik esete 2009-ben. Ez azért valósulhat meg, mert nincs taktikai átszavazás, az alacsony részvételi arány miatt a fix szavazóbázissal rendelkező pártok jobban szerepelhetnek, valamint az EP választási rendszer arányos, míg például a magyar többségi elvű, tehát a nyertesnek kedvez. Azt is a tagországok döntik el, hogy akarnak-e bejutási limitet (Magyarországon ez 5%) Harmadszor, a kormánypártok rosszabb eredményt érnek el, mint a nemzeti választáson. Ez az ismérv hazánkban nem valósul meg, de Nyugat-Európában gyakori, így belekerült a szakirodalmi definícióba. Magyarországnak 21 mandátuma van az EP-ben, ebből 12-t nyert meg a Fidesz 2014-ben. Ha idén 14-et érnének el (azaz itt is meglenne a kétharmad) az nagy siker lenne, míg, ha csak 11 alatti mandátumot szereznének (azaz a mandátumok fele ellenzék kezébe kerülne) valószínűleg kudarcként élné meg a Fidesz, és az ellenzéki erők tudnának belőle politikai tőkét kovácsolni.
Az előadás a magyar helyzettel folytatódott. Szó volt arról, ki mikor kommunikálhatna sikert a szavazópolgárok felé. Ellenzéki oldalon az LMP és a Momentum esetében a bejutást pozitívumként élnék meg, míg a Jobbik és MSZP-P estében a mandátumaik növelése lenne az igazán pozitívum, de még azok megtartása esetén sem kéne kudarcról beszélni. A Fideszről már korábban volt szó, hogy számukra az újabb 2/3 jelentene sikert, a 12-13 mandátum elfogadható, és a 11 alatti már kudarc lenne.
Az utolsó nagy lélegzetvételű téma az akkor legutóbbi mandátumbecslésre épült és prognosztizált EP erőviszonyok átrendeződésének elemzése volt. Ezen témakört is magyar vonatkozással kezdte a politológus, mivel az Orbán Viktor számára kedvező forgatókönyvet ismertette. A magyar miniszterelnök számára a parlament jobb oldalán, és annak is inkább a jobb szélén ülő pártok megerősödése lenne jó, mivel az utóbbi időben mutatott politizálása inkább ezen pártok felé húz. (mint pl. az Északi-Liga Olaszországból vagy Kaczyński Jog és Igazságosság pártja) A realitás viszont az, hogy szignifikáns erősödés tőlük nem várható (nem racionális, hogy többségben lesznek). Orbán valószínűleg szeretne egy EU-s pártcsalád vezére lenni, de akikkel össze tudna fogni, egy ilyen pártcsalád megalakításhoz mind több mandátumot visznek be az EP-be. (Salvini, Le Pen és Kaczyński számára is több mandátumot jósolnak, mint a Fidesznek becsült 13) Ez azért van, így mivel Magyarország egy 10 milliós ország, míg az olaszok, franciák és németek nagyobb népességszámú nemzet, és az EP-ben lakosság arányában osztanak mandátumokat az országoknak, tehát egy nagyobb lélekszámú országban egy csekélyebb eredménnyel is több mandátum szerezhető, mint egy kis lélekszámú országban egy nagy arányú győzelemmel.
A jelenlegi becslések azt vetítik előre, hogy az EU párti pártcsaládok lesznek többségben a választások után, még egy potenciális 2/3-os EU párti többség sem elképzelhetetlen. Ami viszont megfigyelhető, hogy a korábban többnyire koalícióban döntéseket hozó S&D (Szocialisták) valamint az EPP (Néppárt) is meg fog gyengülni, elveszíthetik közös abszolút többségüket. Ez azt jelenti, hogy a már amúgy is kompromisszumos politikát megkövetelő EP-ben, ahhoz, hogy döntés szülessen, e két pártcsalád egyetértése nem lesz elég. Sokan azt mondják, hogy az ALDE (liberálisok) lehet a 3. pártcsalád, amivel meglehet az 50% plusz egy szavazat, de ezt gátolhatja, hogy a baloldal és az ALDE nem ért egyet a gazdaságpolitikai elképzelésekben. Másik opció a zöldek bevonása (Greens/EFA), kérdéses, hogy ők mennyire lesznek együttműködőek.
Az előadás során szóba került még az ún. Macron tényező. Macron esetében megfigyelhető, hogy mivel nem akarja magát liberálisnak vallani, így nem is lép be az ALDE-ba, de ha végül oda lépne akkor az nagyon megerősödne. A francia elnök ugyanazt próbálja összehozni az EP-ben, mint ami sikert hozott neki hazájában: felrobbantani a klasszikus jobb és baloldalt, majd mindegyik oldalról a maga táborába csábítani képviselőket. Ehhez most kiváló táptalaj, hogy az utóbbi időben a tradicionális politikai rendszerek összeomlottak jelentős országokban (Olaszország, Spanyolország, a briteknél káosz uralkodik a brexit miatt, Németországban pedig a pártok erőviszonyainak átrendeződése zajlik), így azok megosztottak, és a tradicionális pártok egységében és népszerűségében visszaesés tapasztalható. A kérdés az, hogy Macron fel tudja-e robbantani az EPP-t és az S&D-t, hogy a vele szimpatizáló pártokat magához „édesgesse”.
Az EP választásnak tehát, habár másodrendű választásnak hívjuk, komoly belpolitikai jelentősége is lehet, emellett egyértelmű hatása lesz az Európai Unión belüli erőviszonyok megváltozására.
Fehérvári Gergely
